Ha egyetlen örökségről lehetne mesélni, akkor egy Virág történetét választanám.
Anyai nagymamám félig fedett erkélyén évente többször éreztem a semmivel össze nem keverhető, mézédes illatot és láttam egy virágot “könnyezni”. Nagyon különleges volt számomra ez a virág, mindig csodáltam. 1991-ben, 7 éves koromban kaptam egy kis tövet ebből a virágból, Mamától. Mindig figyeltem, vártam, hogy nálam is megjelenjen a bársonyos kis csillagvirág, a mézédes illat, de ez nagyon sokáig nem történt meg.
Mama tudta (ahogy mindent), hogy az általános iskolai osztályunkból szerelmes vagyok egy fiúba… Valamiért ehhez a szerelemhez is kötöttük a csodát. Mama azt mondta, hogy akkor fog virágozni a Virágom, ha megtalálom az igazi szerelmet… Mama 1992-ben többé nem jött haza, felköltözött az angyalokhoz egy nagyon szomorú szombaton… Később tudtam meg, hogy ezt a Virágot könnyező virágnak vagy viaszvirágnak is nevezik.
Kezdtem felnőni, a szerelem messziről elkerült. Én kerültem el a szerelmet. Péter hatodik osztályban elment egy másik iskolába, a Virágom pedig még sosem nyílt ki. Nem ő lett az Igazi. Teltek az évek, azt hittem, felnőttem már.
Megismertem első páromat, majd egy nagyon nagy szerelmet, de a Virág csöndben várt. Én mindvégig bíztam benne, a legféltettebb kincsemmé vált, és mindenki a csodájára járt, nagyon féltő gonddal vigyáztam rá.
A nagy szerelem utáni, mély szomorúságot követő egy évben magamra találtam. Azt hiszem, jóban lettem magammal, és vártam… vártam a virágzást.
2011-ben, egy tavaszi napon megjelent a hatalmas virágon egy bimbóernyő, majd szépen lassan kibontakozott...
Nem ismertem addig a Csodát.
Azon a nyáron találkoztam leendő férjemmel, a most hároméves kisfiam és egyéves kislányom édesapjával.
A Mamavirág mindvégig velem volt, tudja minden titkomat és szomorúságomat, félelmemet és boldogságomat.
2011 óta évente kétszer borult virágba. Kivétel ezalól a 2018-as év: Papa halála óta, szinte folyamatosan virágzik.
Tudják, hogy így tudnak nekem igazán üzenni. A Szüleim. Felnőttem. Örökre.